One Shot

Had mondjam, hogy szeretlek.

Ezt a történetet nem én írtam, ha nem egy barátnőm Liptai Annamária!!!

Képzelted valaha is, hogy az életed tényleg egy aprócska pillanat alatt megváltozhat? Hitted volna, hogy valaki mindent felbolygathat az életedben, amiről még sosem álmodtál? Hát, én nem hittem volna. Nem gondoltam, hogy azzal, hogy Ő belép az életembe, az fenekestül felfordul. És mégis, most minden a feje tetején áll. Mikor minden megváltozott, először úgy gondoltam, hogy ez valami borzasztó nagy teher lesz. De nem ez nem teher, ez valami teljesen más. Ez valami jobb..
Péntek 13.-a volt. Általában ez valami rosszat szokott jelenteni. De ez nem volt rossz, most nem. Utolsó órámon végül a tanár nem engedett el, mert verset kellett mondanom. Kissé beparáztam, hiszen semmit sem tanultam. De két verset is fel tudtam mondani úgy, hogy kiolvastam a könyvből. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Ő is ott maradt verset mondani. Már az elején láttam, hogy megállás nélkül néz. Ami kicsit furcsa volt, nem hittem el, hogy ezt csak én veszem észre, hogy folyamatosan bámul?! Ah, de olyan jól esett, ahogy nézett, tudtam, hogy ennek oka van. Majd a barátnőmmel szórakozni és nevetgélni kezdtünk. A barátnőm elkezdte nézegetni a telefonomban a képeket, és ő kíváncsian figyelte.
Látszott rajta, hogy frusztrált, hogy ideges, de ez nem a versmondás miatt volt. Őt szólította a tanár, de amint ránéztem, megremegett, így a verset is elrontva. Leült a helyére, tovább olvasgatni a verset. Én beszélgettem a barátnőmmel. Újból nézni kezdett, de nem most nem hagytam, így én is nézni kezdtem. Egymást néztük egy röpke pillanatig. Felemelő pillanat volt. De én akartam először elnézni, így balra fordítottam a fejem, így megszakítva a szemkontaktust. Csodálatos pillanat volt, tudtam, hogy nem csak én gondolom így. Ez azt jelentette volna, hogy kedvel? Tetszettem volna neki? Egyre zavarodottabb volt.. Én következtem. Semmit sem tudtam a versemből, de nehezen ki tudtam olvasni, ő nézte, ahogy mondom a versem. Mikor befejeztem, leültem a helyemre. Ekkor a barátnőm elindult hazafele. Én még maradtam, és ő is. Felállt a helyéről, és sétálni kezdett. Körülöttem keringett és egyfolytában nézett. Kezdett zavarni, de mégis eszméletlenül boldog voltam. Én készültem az újabb versel, míg őt felszólította újból a tanár. Rám nézett, és elkezdte mondani a verset. Olyan volt, mintha direkt el szeretné rontani. Nagyon furcsa volt. Mikor befejezte, a tanár így szólt: "Rendben, nem kínozlak tovább menj csak haza." Olyan arcot vágott, mintha a tanárnő keresztbe húzta volna a számításait ezzel a mondatával. Elkezdett lassan pakolni. Nagyon lassan. Rám nézett hosszan, én is rá, majd kiindult a teremből. Kezdtem kicsit azt hinni, hogy egyszerre szeretett volna kimenni velem. Mikor elment, mosolygásban törtem ki. Annyira jól esett, hogy el sem tudom mesélni. Gyorsan én is felmondtam a verset, és én is kiindultam. Lesiettem a lépcsőn a szekrény fele, a kabátomhoz, hátha ott lesz még, de hűlt helyét találtam. Gyorsan felöltöztem, és kiindultam az iskola elé, hátha még ott "bandázik", de ott sem volt. Nem is tudom miért, de csalódottan éreztem magam. Haza indultam. Előtörtek belőlem az érzések. Az iránta érzett érzések.
Nem bánom, hogy nem volt akkor még ott, ennek így kellett lennie, így kellett történnie. Tökéletes volt. Kedvelem. Nem tudom azt mondani, hogy szeretem, hiszen hogyan szerethetnénk olyasvalakit, akit nem is ismerünk? Kedvelem. Meg akarom ismerni, hogy utána azt mondhassam, SZERETEM.
Így történt, igazából szokott ő nézni, ez nem újdonság, de ennyire még sosem volt feltűnő, egyáltalán nem zavarta, hogy ezt mások is láthatják. Borzasztóan jól esett.